Lehet úgy kezdeni az évet, hogy összefoglaljuk a tavalyit. Lehet azonnal belevágni a terveink megvalósításába. Lehet viszont inspirálódni is, kilépni a dobozunkból és azon kívül gondolkodni. Minél többet tudunk, ismerünk a környezetünkről, a világunkról, annál inkább tisztában vagyunk vele, hogy még igazából mindig nem tudunk semmit. Az inspiráció, a felfedezés, a tapasztalataink izgalmas kalandjai nem tökéletessé tesznek minket vagy kiemelnek a tömegből, ellenkezőleg, empatikusabbak és alkalmazkodóbbak lehetünk tőle. A legyünk önmagunk és különbözzünk másoktól egoista idea pont az a doboz, amiből érdemes kilépni és inkább legyünk a részei valamilyen ismeretlen egésznek.
Az évet azzal kezdtük, hogy kinyitottuk azt a dobozt és a nyitott terek varázslatos lehetőségeit láttuk benne.
Nyitottan gondolkodni ellentétes a magyar kultúránkkal, oktatási szokásainkkal, szociális és társadalmi berendezkedésünkkel.
Egy zárt világban élünk és ez olyan nyomasztó tud lenni néha, amiért az elvándorlás, a népességcsökkenés, a magyarként rövidebb élethossz, a szörnyű egészségi állapot mind könnyen belemagyarázhatóak lennének ebbe. Változik körülöttünk minden, amiből annyit veszünk észre, amennyire lehetőségünk van. Látjuk ahogy kihal a falunk, a túléléséért küzd a kisvárosunk. Vannak helyek, ahol mintha megállt volna az idő, de rossz értelemben. Halljuk, látjuk ahogy az iskolatársaink jeles tanúiból senkik lesznek. A volt tanáraink megkeserednek és kifogáskereső, életunt emberként öregednek meg. Ezzel is foglalkoztunk, más megközelítésben, de a Hol fogunk élni? kérdés mindig aktuális. Minden nap fel lehet tenni, mert minden olyan gyorsan halad valami felé manapság. Nem mindig tudjuk, hogy merre, csak halad. Sok a kérdés, de kevés a válasz.
Mi mégis inspirálódtunk tovább, hiszen a nyitott tér után megnéztük a dobozt kívülről is. A hagyományok és a technológia harca helyett a klasszikus és a modern élet szimbiózisára mutattunk példát. Így is lehet élni. Az ember teremtő és alkotó szerepét kiemeltük már akkor is.
Ezért jó inspirálódni, hogy mindig legyen hitünk abban, hogy jó embernek lenni.
Vannak köztünk alávaló gazemberek, de pont azért, hogy tudjunk hozzájuk viszonyítani. Olyan ez mint az ízek a szánkban. A finomat csak akkor értékeljük, ha ismerjük milyen a rossz. Eljutunk az év első hetének megkoronázásához, mert igaz, hogy a dobozt kinyitottuk, kívülről is jól megnéztük, de most tegyünk bele valami újat is, ami eddig nem volt benne. A lakberendezési szokásaink legalább olyan depressziós és magányos világra utalnak, mint amiért nehéznek érezzük a mindennapokban a magyarok keresztjét. Puritán funkcionalitás és csökönyös pragmatizmus a hétköznapokban az egyik véglet. Giccsesen negédes újgazdagok és szegénygazdagok arisztokratikus műkincsmániája pedig a másik.
Rossz minőségű, korszerűtlen és élettelen otthonok tömegei országosan – micsoda miliő, amiben a lakberendezés néha olyan értelmezhetetlen fogalom, ahogy a holdoklónak a holnapra gondolni.
Sokszor hallani, hogy azért nagyrészt azok vagyunk, amit otthonról hozunk. Akkor miért nem figyelünk oda jobban az otthonainkra, a környezetre, amiben élünk?
A gyermeki figyelem és rácsodálkozás például egy ilyen kérdésre…csodákra lehet képes. Itt az élő példa, ahogy Gavin Munro egy bonsaiban meglátta a széket. Ehhez olyan környezetben kellett felnőnie, ahol volt bonsai a kertben. (Nálunk otthon milyen kertek is vannak, mennyire tudják azok inspirálni a gyerekek fantáziáját? – kérdezhetnénk) Közben pedig gerincbetegsége miatt még ideje is volt gyerekként ezen gondolkodnia – nem feltétlenül tudatosan, hanem csak úgy, semmittéve.
A skót kisfiúban ez örökre megváltoztatott valamit, amiért később bútortervezés szakon diplomázott a san fransiscoi Művészeti Főiskolán (Art College). Ez itt már az álmok megvalósításáról szól. De kell hozzá egy álom, amit gyerekkorunkban álmodunk meg. Kell hozzá olyan szerencse és kitartás, hogy az álomból valóság legyen. Ebben kulcsszerepe van az oktatásnak is, amiért szintén szerencsésebb ez a skót kisfiú, hogy nem magyarnak született. A szeles, hűvös Skócia csípős levegőjére mi csak legyintenénk, hogy ki akar ott élni! Kihívások földje az, ami megedzi az akaratot. A kisfiúból ott nagyfiú lett és közben nem csinált mást, csak az álmának élt.
Egyszerű és nagyszerű megfigyelés: fából bútort? Elég nyilvánvaló!
Egy kisfiú mégis máshogyan látta azt a fát és azt a bútort. Nem asztalos lett belőle, eszébe sem juthatott, hogy a bútor és a fa ilyen értelemben elválasztható lenne egymástól.
Csak azt csinálja ő a fával, amit vele tett a gerincbetegsége alatt a nyakát támasztó keret: engedi felnőni.
Igen, ez már művészet.
A kisfiú nem tudta – hogyan is tudhatta volna – de művésznek született. Meglátja azt a fában, ami természetes és megteremti belőle azt, ami szintén az.
Egy bútor lehet a világ legtermészetesebb dolga – a művészetének és bútorainak arc poeticája is lehetne.
Bútorrá nőhet egy fa, lelkesíti és ösztönzi a bútortervezőt, aki „leszüreteli” a széket vagy éppen a lámpabúrát. A teremtés művészete gyermeki játékossággal és könnyedséggel.
Évekig várni kell az eredményre, de megtanulták, hogy a „boldogtalan fa nem azt csinálja, amit akarunk”.
Az első székek 2017 közepére várhatók. Nem meglepő, hogy várólista van egészen 2023-ig. 4 kontinens 10 országából vannak előrendelések.
Jó lenne, ha Magyarországra is kerülne belőle néhány. Bár tudjuk, hogy nálunk nagyobb hagyományai vannak az antikvitásnak, mint a kortárs művészetnek. A 19. századi arisztokrácia másolása nálunk az államunk és lojális barátainak, gazdagjaink egymás közti értékmérője. A múltban élést nehéz végképp eltörölni, de 2017-ben továbbra is dobozon kívül érdemes erről gondolkodni. Már csak egy kérdésünk maradt: Boldogok-e nálunk a fák?
Forrás: fullgrown.co.uk
Az építő kritika szellemében a vitaindító bejegyzés kommentelhető, továbbgondolható. Csak hangosan gondolkodunk, ezért a tévedés jogát fenntartjuk. A témával kapcsolatban további kérdéseikre szívesen válaszolunk. Keressenek minket, csatlakozzanak hozzánk Facebook oldalunkon.
Kérjük, figyeljenek ránk, mert mi figyelünk Önökre.
Köszönjük.
Ingatlanműhely