A kockázat, a kocka szóból származik, ami a cseh kostka szóból ered. Nekünk nincs erre igazi magyar szavunk, talán pont ezért nem igazán értjük mit jelent a kockára vet, a kockán forog, a kockáztat és kockázat a mindennapjainkban. A nyelvében élő és a nyelvéből megélő nemzet közti markáns különbségre keressük a nyilvánvaló okokat. A szerencsejáték rizikója (ami szintén nem magyar eredetű szó), az anyagi kár és veszteség lehetősége, mind okot adhatnak arra, hogy úgy gondoljuk, nemcsak a boldogságot kellene iskolákban tanítani, hanem a kockázatok felismerését, értelmezését és kezelését is. A pénzügyi ismereteink hiányáról újra és újra beszélünk a nagy nyilvánosság előtt. Nyílt titok, hogy Magyarországon a pénzügyi kultúránk amatőr szinten mozog világviszonylatban. A párbeszédet valódi tettek nem követik.
Ha nem értünk a pénzhez, miért értenénk már a hozzá szorosan kapcsolódó kockázatokhoz?
A téma azért is aktuális, mert egy olyan országban, ahol van banki hitelezés, de nincs meg hozzá a megfelelő pénzügyi tudás a potenciális hitelvevő tömegeknél, a pénzügyi analfabéták eladósítása nemzeti kockázatot jelent. Minden nap újabb és újabb hitelfelvevők válnak fizetésképtelenné. A hitelezésben benne van ez, a bankok tisztában vannak azzal, hogy mondjuk tíz adósból egy biztosan bajba fog kerülni Magyarországon. Miért nem verik ezt nagy dobra? Miért az a téma, hogy meddig fix egy hitel kamata? Miért csinálunk úgy, mintha a jelenlegi hitelezés kockázatmentes lenne?
Mondjuk ki: miért csinálunk ma úgy, mintha nem lennének minden nap bedőlt hitelesek?
Biztosan ez a helyes? Erkölcsi és üzleti értelemben egyaránt tényleg ez a legcélravezetőbb módja Magyarországon a hitelezésnek? A bankok ma meg tudják mondani, hogy egy adósnál mennyi az esélye, hogy fizetésképtelenné válik? Ha igen, akkor miért engedik eladósodni azt a kb. 10%-ot? Lehet a jövő a kockázatmentes hiteleké és hitelezésé Magyarországon? Sok-sok kérdés, amire válaszokat szeretnénk, de a mai Magyarországon nem kapjuk meg.
Ma csak az a fontos, hogy úgy bízzunk meg a bankokban újra, hogy még mindig nem értettük meg, mi történt Magyarországon 2004-2008 között.
Egy biztos, a bankok nem változtak meg, ahogy mi sem azóta. Egy adós a törlesztőrészlet megváltozása nélkül is könnyedén fizetésképtelen lehet. Bár kétségkívül minimum elvárás egy hitelnél, hogy a havi törlesztő változatlan legyen a futamidő alatt – erkölcstelen és jogilag is aggályos, hogy még mindig lehet hitelezni változó törlesztőrészletek mellett 20-30 évre is Magyarországon – de az adós élete általában jócskán megváltozhat. A hitelszerződés aláírásakor nem sok idő marad átbeszélni, hogy mit kell tenni, ha baj van.
Egy lakáshitelnél, a bank jogilag sokkal hamarabb elveszi a lakásunkat, mint fizikailag. A végrehajtást és a kilakoltatást lehet késleltetni, de a tulajdonjogunk elvesztését sajnos nem.
A tulajdonjog elvesztésével pillanatok alatt visszafordíthatatlan folyamatok indulhatnak el. Mondjuk csak azért, mert az adós, ha baj van, biztosan nem tudja mit kell tenni. Sőt, amikor bankot választ, minden döntést befolyásoló tényező fontosabb lesz neki – beleértve az ügyintéző kedvességét is – mint azok a garanciák, amik biztosítják egy adós számára, hogy az ingatlanát ne vehesse el a bank olyan gyorsan, amilyen gyorsan ma Magyarországon ráteheti a kezét. A bankok között ebben nincs semmilyen verseny, a jogi szabályozást az állam sem kritizálja. A banknak kedvez a tudatlan és kétségbe esett, sokszor ilyenkor hirtelen mindentől és mindenkitől elzárkózó adóssal szemben. A törvényeknek az adóst saját magától és persze a banktól is védenie kellene, lehetőséget biztosítani a helyzet rendezésére és nem a helyzet azonnali kihasználására. Az adós csak akkor szembesül ezzel, amikor kiderül, hogy három hónap elmaradás után, fel nem vett telefonok, át nem vett felszólításokkal kiegészítve, a bank szerződést bont vele szerződésszegésre hivatkozva, majd érvényesíti a jelzálogjogát.
Nincsenek kifogások, nem léteznek mentségek, a jog egy érzéketlen és embertelen (=érthetetlen) világ a hétköznapi emberek számára. A jogból élőket pedig ridegnek és azonosíthatatlan élő szervezeteknek látják, akiknek Szent Írás a törvény, ami akár emberi életek és sorsok felett is állhat.
Hiszen, ha gond van, az lenne a fontos, hogy az adós ne elveszítse az ingatlant, hanem inkább a tulajdonjogát értékesítse. Ez manapság különösen fontos kérdés lehetne, amikor a lakásárak nőnek, a lakáspiac aktív, az értékesítés esélye megvan.
A bankok kezét viszont nem köti semmi, amit megtehetnek, azt meg is tesznek, és ők faktoring cégeikkel intézik a „piszkos ügyeiket”
Nekik egy bedőlt hitel jogilag követelés, amit szintén jogilag eladnak a követeléskezelőknek. Magyarul kiszervezik az problémás ügyfeleket és a problémás ügyek kezelését, mert nekik ez csak egy számviteli kérdés. A faktoring partner lehet a bank valamilyen leányvállalata vagy harmadik fél is.
A magyar faktoring piac egyre jobban szereti az ilyen ingatlanokat, mert „megtisztítja és piacképessé teszi” őket és általában piaci áron értékesíti is, szép haszonnal. Csomagban vásárolják őket, nem egyenként, lakásonként, amiket gyakran neveznek „hasznosításnak”. Gyakorlatilag egy olyan ingatlanbefektetésről beszélhetünk, ahol a követeléskezelő a vételi és eladási ár közötti különbség maximalizálásában érdekelt. Nem kell az ingatlant minél hamarabb eladni, inkább ki kell belőle hozni a legtöbbet pénzügyileg.
A bankok úgy adják el az ingatlanokat emberekkel, mint régen a rabszolgakereskedők a rabszolgákat. A jog már csak ilyen, az ember lehet benne tárgy és nem személy. Sosem az emberi élet védelme volt a célja, hanem emberi érdekek kiszolgálása.
A bankok egy év alatt összegyűlt bedőlt követeléseiket szépen eladják, így az ő könyvelésük szép, mutatós, úgy tehetnek, mint ha nem is lennének gondjaik az adósokkal
A követeléskezelők világa ezért sem túl ismert. Csak annyit hallani, hogy virágzik mostanában.
Ahhoz, hogy a követéskezelőknek jól menjen, ahhoz sok embernek rossz kell, hogy legyen.
A pénzügyi világban nem egyedi, hogy mások nyomorából meg lehet gazdagodni. A kritika hallatán a pénzügyi világ úgy védekezik, hogy a pénz nem erkölcsi, hanem befektetési kérdés. Magyarországon ez akkor is visszatetsző gondolat, ha ma azt mondják nekünk, hogy a bankok már nem az ellenségeink, hanem a legjobb barátaink. Üzletben nincs barátság, a hitel és a hitelezés is üzlet, befektetés. Pont.
A bankok a pénzükkel biztosítják számunkra, hogy tovább nyújtózkodjunk, mint ameddig a takarónk ér. Ennek ára is van. Hiába a magyar közmondás, fittyet hányunk rá, mi a hitelt is a takarónk részének tekintjük, pedig nem az.
Nem értünk a pénzhez, ez csak akkor derül ki, amikor baj van és a bank lerántja rólunk az egész takarót. Jogilag semmi sem a miénk teljesen – a bank lakásában élhetünk, amit a bank el is vehet, amikor nem tartjuk be az általa szabott feltételeket – ha nem a saját pénzünkből vásárolunk.
Kép: Instagram (Megjegyzés: nincs pontos forrás)
Az építő kritika szellemében a vitaindító bejegyzés kommentelhető, továbbgondolható. Csak hangosan gondolkodunk, ezért a tévedés jogát fenntartjuk. A témával kapcsolatban további kérdéseikre szívesen válaszolunk. Keressenek minket, csatlakozzanak hozzánk Facebook oldalunkon.
Kérjük, figyeljenek ránk, mert mi figyelünk Önökre.
Köszönjük.
Ingatlanműhely
