A jövedelmi viszonyaink és az életkörülményeink nagyon szorosan összefüggnek. Ha életkörülmények, akkor ingatlan. Mutasd meg hol és hogyan élsz, én meg megmondom ki vagy – megadva az aktuális alaphangot. Az ingatlanok építése, vásárlása és felújítása is valamilyen szinten korhoz kötött. Túl fiatal vagy túl idős valamihez – halljuk igen gyakran és még el is fogadjuk, akármilyen butaság is. Egy ország lakáspiaca számára ezért döntő lehet a korösszetétel, a demográfiai folyamatok. Ha egy társadalom elöregszik ( = kevés a gyerek), az néhány évtized alatt egész más gondolkodást vár el a tagjaitól, mint előtte. Nálunk eljött az idő a másképp gondolkodásra például a korról és a korral kapcsolatos minden sztereotípiáról. Előítéletesek vagyunk a korral szemben. Azt gondoljuk, hogy egy bizonyos kor felett nincs is értelme az életnek. Gyűjtünk a temetésre, készülünk a halálra, vegetálunk, mert minek is tervezni bármit is „arra a kis időre”.
Az idős kor relatív, mint minden más
Nagyon-nagyon relatív. Nem mindegy ugyanis, hogy az idősödő ember mennyire marad aktív, vagy lesz mellőzött. A „házinéni” képe, még mindig ott van a fejekben, ugye? Milyen fontos tud lenni a lakáskiadásból származó havi rendszeres bevétel. Ez lehet egy örökölt lakás, lehet kemény munkával megvásárolt is. Teljesen mindegy.
Az a nem mindegy, hogy a havi plusz jövedelem „kenyérre kell”, vagy megtakarítás lesz belőle. A mai magyar albérletpiacon több a „kenyérre kell” bérbeadó, mint az, akinek egyáltalán nem befolyásolja a kiadott lakás bevétele az életszínvonalát.
Sok minden tesz minket emberré és különböztet meg minket a körülöttünk és velünk együtt élő élőlényektől. Például az is, hogy nekünk, embereknek nagyon kevés az, hogy legyen mit ennünk és legyen hol aludnunk. Ezt mi emberek csak vegetációnak éljük meg. A vegetáló embernél meg kevésbé káros van egy társadalom számára. A vegetáló ember nem csak a környezetére káros, de még saját magára is. Tehát az ember megélhet a jövedelméből ( = vegetálhat), amitől még egyáltalán nem biztos, hogy jól is él.
Jaj, de nagyon relatív a jó élet is!
Egy biztos, a jó élethez az embernek hasznosnak kell éreznie magát, amiért van értelme felkelni, lefeküdni, ami motiválja, ami hajtja, ami erőt ad, ami halhatatlanná teszi. Ha nem is örökre, de évekre…évtizedekre. Sok minden múlik azon ki meddig végezhet munkát, lehet aktívan, hasznos része a társadalomnak. Évtizedekkel ezelőtt generációk menekültek a munkából az állami gondoskodás rendszerébe, amit csak nyugdíjnak hívunk. Kényszerből, rossz szokásból, igazából teljesen mindegy is. Ezzel együtt nem csak a munka világából zárták ki magukat, hanem sokszor végleg lezárták az ingatlanügyleteiket is. A nyugdíjból mindig meg lehetett élni valahogyan, az egy teljesen másik kérdés, hogy milyen szinten. Új ház építése, új lakás vásárlása, komoly felújítás és átalakítás nem a nyugdíjasok terepe – gondoljuk még ma is ( = kisnyugdíjasok). Miközben nem vesszük elég komolyan az elöregedő és fogyó társadalommal járó változásokat. Ilyen változás az, hogy az idősebb kor nem egyenlő a munkaerőpiaci folyamatok elutasításával. Az egészségi állapot, a változásokhoz alkalmazkodni tudás már viszont igen ( = az oktatás és az egészségügyi szolgáltatások színvonala nem elhanyagolható).
Igen, egy elöregedő és fogyó társadalomban az egészségi állapot és annak minél jobb szinten tartása kulcskérdés gazdaságilag:
– Határozottan felértékelődik az egészséges(ebb) társadalom szerepe a több fiatalt vitában.
– A fiatalok a jövő – mondogatják.
– De ha nincs elég fiatal, akkor szembe kell nézni azzal a kérdéssel, hogy az idősek meg még nem a múlt, hanem a jelen.
Az egészséges ember a jövő!
Ezért készítettük el ezt a grafikont az utóbbi 20 év foglakoztatottsági folyamatairól, mert a gazdasági aktivitás és a lakáspiaci aktivitás között van összefüggés.
Egy ember minél inkább aktívabb életet él, annál biztosabb, hogy a lakáspiacon vásárol, felújít vagy épít, a korától teljesen függetlenül.
Azt szinte minden magyar kívülről fújja, hogy rekord számú ember dolgozik ma Magyarországon. Nem elfelejtve azt, hogy a munkabérből ma sem könnyű megélni. Élni lehet, de igazán jól megélni keveseknek sikerül. A nyugdíj és a munkabér így kapcsolódik össze. A nyugdíjból is csak élni lehet, jól megélni egyáltalán nem, legalábbis nem a széles tömegeknek ( = kisnyugdíjas). Ezt jól mutatják azok a folyamatok, amik kiolvashatók 20 év távlatából.
Ma már több 60-74 éves aktívan dolgozik, mint 15-24 éves
Látványos növekedésről beszélünk, ami nem csak azért van, mert változtak az elmúlt 20 évben a nyugdíjba vonulás feltételei. Maga a magyar társadalom is szépen felismeri azt, hogy a nyugdíjjal nem lehet megelégedni. Az egy jövedelemi forrás bizonyos kor felett, de nem lehet az egyetlen és kizárólagos jövedelme az embernek, ha képes és tud is dolgozni.
Az öregedő és fogyó társadalmak, mint a magyar, már elkezdtek alkalmazkodni ahhoz a tudathoz, amit röviden és tömören úgy fogalmazhatnánk meg, hogy az élethosszig tartó munka világa.
Már csak a fiatalok nem tudják eltartani az időseket, amiért szomorú látvány, hogy az 55-59 évesek foglalkoztatottsága 2014 óta csökken.
A munkaadók hozzáállásán is változtatni kellene, hogy haladjanak a „korral”!
Az időseknek magukat is el kell tudni tartani – nem kell kiszolgáltatottoknak lenniük például az állami nyugdíjnak – amire egész életükben készülni kell (= nem önpusztító módon élni) és kifogásokat keresni (= áthárítani a felelősséget), a korukra hivatkozni. A kisgyerekek és az idősek dicsekednek ma még a korukkal – ami mind a két esetben inkább mosolyt csal az arcokra és nem feltétlenül tiszteletet ébreszt. Nem azt mondjuk, hogy ma ne létezne a korábbi mentalitás, a munka világából menekülés és a nyugdíjfüggőség. Létezik, amíg a piramisjáték fenntartható.
Az állami nyugdíjrendszer ugyanis egy valódi piramisjáték
Mindig az új belépők (az aktívak) fizetik a kilépők (a passzívak) nyugdíját. Jelenleg nagy hálával tartozik a magyar társadalom a „Ratkó-unokáknak”, a mai 40 éveseknek, akik vállukon viselik a terheket. Látható, hogy ők a legnépesebb aktív korcsoport. Ez a korcsoport volt és van a lakáspiacra is legnagyobb hatással.
2000-es évek óta folyamatosan a 70-es években születettek jövedelmi viszonyaitól és döntéseiktől függ a lakáspiac is. Ahogy idősödnek, ahogy döntenek, úgy változik a lakáspiac. Tehát, ha hasonlóan a szüleikhez vagy a nagyszüleikhez, távol maradnak és nem lépnek újra és újra vissza a lakáspiacra, akkor annak olyan következményei vannak, mint csökkenő adásvételszám, kevesebb új építésű családi ház és új társasházi lakás.
Nekik már így is úgy is mindegy, hogy mennyi a nyugdíjkorhatár. Már a mai 40 évesek sem építhetik az idős korukat állami nyugdíjra. A fiatalabbak pedig már tudomásul is vették, hogy őket senki sem fogja eltartani.
Az öngondoskodás is költség, ami a lakásvásárlástól vonhat el forrásokat, nyomás alá helyezve így az ingatlanpiacot:
Hiszen ma már nem csak lakásra, hanem idősebb korunk finanszírozására is gyűjtenünk, spórolnunk kell. Ez alapjaiban változtatja meg a lakáspiaci folyamatokról eddig alkotott véleményünket.
Újlakáspiac = struccpolitika
Ostobaság, de újra és újra hallani, hogy például az új építésű lakóingatlanok számát a már megépült ingatlanokéhoz viszonyítják. Azt mondják, hogy évente a lakóingatlanok 1%-ának kellene új építésű társasházi lakásnak vagy családi háznak lenni. Ez nagy hiba lenne ( = erőforrásaink pazarlása) egy elöregedő és fogyó társadalomban. Itt inkább sokkal jobb egészségügyi/egészségjavító/egészségmegőrző és oktatási/képzési intézményrendszerekre (= infrastruktúrára), jobb levegőre és vízre, ételekre, az emberi életet és egészséget védő szolgálatások fejlesztésére lenne nagy szükség.
Nem csak az embereket, a lakáspiacot is beteggé teszi, ahogy most gondolkodunk az erőforrásaink felhasználásáról.
Itt, Magyarországon is, sokkal inkább számít a gyerekvállalás és az aktivitás ( = munka világához tartozás). A lakáspiac szempontjából sem teljesen mindegy mennyi gyerek születik.
Már látni, hogy hiába a rekord szintű foglalkoztatottság, a 30-as korosztály foglalkoztatottsága trendszerűen csökken Magyarországon.
A 30-39 év között lévő aktívak számának csökkenéséről ma még nem beszélünk. Pedig lakáspiaci szempontból sem lényegtelen aspektusa éppen kézzelfogható a mai lakáspiaci folyamatokban. Az állam nem véletlenül hátrált ki az új építésű társasházak piaca mögül például a kedvezményes lakásáfa megszüntetésével. Gyakorlatilag semmi érteleme egy olyan lakáspiaci szegmenst támogatni, amire nincs is igazi társadalmi igény. Rétegtermék egy öregedő és fogyó társadalomban, amit illene így is kezelni. Szűk réteg igényeinek felel meg, miközben az államnak tömegigényeket kellene figyelembe vennie, amikor a lakáspiacról gondolkodik, szabályoz és beavatkozik.
Az új építésű társasházi lakások világa klasszikusan a 30-as korosztály terepe lenne:
– Ha az aktivitásuk csökken a munkaerőpiacon, akkor biztosra vehetjük, hogy csökken a lakáspiacon is.
– Ez nem csak a vásárlásra, de még a bérlésre is kihatással van.
– Lakást venni kiadásra sem feltétlenül kifizetődő egy elöregedő és fogyó társadalomban.
– Ez szintén egy olyan rossz beidegződés, amivel illene 2018-ban szembenézni.
– Egyébként is a saját lakáshoz jómódú szülőkre vagy jólfizető állásra ( = fizetésre) + takarékoskodó mentalitásra van szükség.
– Az egyik miatt nagyon kevés ideig van a bérlő piacon, a másik miatt pedig a lehető legolcsóbb megoldást keresi, sokszor inkább a piaci viszonyokon kívül, munkahelyi, baráti és családi segítséggel.
Általában azok élnek meg ma is jól a fizetésükből fiatalon, akik az első lakásukat „ajándékba” kapták
Amikor már év(tized)ekig takarékoskodni kellett, majd hitelt felvenni, ott a munkabért szépen lassan felfalják a növekvő lakhatási költségek, akár röghöz kötve a fiatalt. Ez elől menekülés, egérút a kivándorlás – jegyeznénk meg gyorsan elmerengve a nemzetközi foglalkoztatottság határokon átivelő jelenségéről, az agyelszívásról.
Egy ingatlan fenntartási ( = rezsi) költsége mindig elenyésző marad egy lakás megszerzésének költségeihez képest. Rezsicsökkentés ide vagy oda, de lakásárcsökkentésről még álmodni sem lehet. Az állam a lakásárakat leginkább csak növelni tudja, csökkenteni nem igazán a jelenlegi piaci környezetben és klasszikus eszközökkel, megközelítéssel.
Építést, vásárlást, felújítást lehet egyáltalán úgy államilag támogatni és ösztönözni, hogy az ne jelenjen meg az ingatlanárakban?
Egy öregedő és fogyó társadalom teljesen aktuális kérdése. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy tudjuk rá a választ. Az viszont szinte bizonyos, hogy a lakhatást is az állami (ön)gondoskodás részének kell tekinteni a jövedelemi viszonyok és a lakhatási körülmények szoros kapcsolata miatt ( = a fenntartható munka világához nem csak versenyképes vállalkozásokra, hanem versenyképes munkavállalókra is szükség van, versenyképes jövedelmekkel és kiváló lakhatási körülményekkel). Ez nem valósulhat meg felelősen gondolkodó és gondoskodó állam nélkül, ami nem csak a vállalkozásokat, hanem a munkavállalókat is különleges figyelemben és elbánásban kell tudnia részesítenie. Máskülönben a piramisjáték összeomlik, mert valójában az aktívak – legyenek munkáltatók vagy munkavállalók – tartják el az egész országot. Egymásból élünk és nem pedig egymáson élősködünk szemlélet is egy érdekes morális aspektusa az élethosszig tartó munkának a gazdasági és szociológia előnyök mellett.
Forrás: KSH
Kép: Ingatlanműhely
Az építő kritika szellemében a vitaindító bejegyzés kommentelhető, továbbgondolható. Csak hangosan gondolkodunk, ezért a tévedés jogát fenntartjuk. A témával kapcsolatban további kérdéseikre szívesen válaszolunk. Keressenek minket, csatlakozzanak hozzánk Facebook oldalunkon.
Kérjük, figyeljenek ránk, mert mi figyelünk Önökre.
Köszönjük.
Ingatlanműhely
